Az olimpiáról
ralfKénytelen vagyok egyetérteni azokkal, akik úgy gondolják, hogy idei olimpiai szereplésünk csalódást keltő volt a korábbi eredményeinkhez képest. Persze semmi nem történik ok nélkül, ez sem.
Három aranyérem két sportágban, összességében tíz érem négy sportágban (kajak-kenu 4, úszás 3, vívás 1, vízilabda 1, birkózás 1) egy Magyarország méretű országtól nem rossz teljesítmény. Ennél több érmet azok az országok szereznek, ahol bőven van pénz (gyanítom, nem állami pl. USÁ-ban), a bizonyítási kényszerben lévő országok (Kína, Kuba és ide tartoztak a kommunista országok, köztük Magyarország is), ahol az állam nagyon komoly összegeket költ a sportra és azok az államok, amelyek egy-két, sok versenyből álló sportágban kiemelkedők (Jamaica rövidtávfutásban, Kenya, Etiópia hosszútávfutásban).
No persze Magyarországon a mások iránti elvárások igen magasak. A közönség talán el is hiszi, hogy az olimpia rólunk szól, a sportolók nekünk kötelesek nyerni. De jobban belegondolva okozhatott-e bármelyik versenyző olyan csalódást bármelyikünknek, mint saját magának? Elvégre neki fulladt kudarcba négy évi megfeszített munkája egy félresikerült tuson, egy megbokrosodott lovon vagy egy rossz benyúláson!
A sportolók kudarcából egyesek politikai tőkét akarnak kovácsolni, mások pedig, akiknek a felelőssége felmerülhet, mosakszanak.
Kovács Tamás, a MOB sportigazgatója szerint például a politika és - láss csodát - a jelenlegi kormány, név szerint Gyurcsány Ferenc tehet róla, hogy a sportolók eredménytelenek voltak. Ő, mondják kritikusai, szüntette meg a sportminisztériumot, ezzel eljelentéktelenítve a sportvezetést. Ez igaz, ahogy az is, hogy ő, ellentétben Orbán Viktorral, nem "sportbuzi". De milyen sportminisztériumot szüntetett meg Gyurcsány? Egy olyat, amelyben az akkor éppen ismét a belső körhöz tartozó Deutsch Tamás képességeinek megfelelő pozíciót kaphatott. (Ha Orbán Viktor komolyan gondolta volna a sport minisztériumi szintű vezetését, szakembert nevezett volna ki. Szerintem pl. Schmitt Pál tökéletesen alkalmas lett volna rá, olimpiai bajnok, gyakorlott diplomata, gyakorlott sportdiplomata. Igaz, akkor még nem volt Fidesz-tag.). Majd utána, a szocialista időkben Jánosi György, később Gyurcsány Ferenc (a nem éppen "sportbuzi!") örökölte és egy időben Göncz Kinga is betöltötte ezt a posztot.A fenti nevekből egyértelmű, hogy az Ifjúsági és Sportminisztérium, amely később a Gyermek- előtaggal is bővült, sokkal inkább a másik két profillal foglalkozott, mint a sporttal, valamint az egész működése azt bizonyította, hogy ez olyan elfekvő hely, ahova egy másra nem alkalmas, vagy csak éppen későbbre félretett káder ellehet. (Ami a gyerekekre és ifjúságra nézve legalább ugyanolyan aggasztó!)
Tény, hogy a rendszerváltás után lecsökkent a sport támogatása, talán mert megszűnt a túlkompenzálás kényszere. Kevesebb pénzért természetesen kevesebbet lehet kapni.
Hogy ezzel egyetértünk-e vagy sem, embere válogatja, de az tény, hogy vagy bele kell nyugodnunk, hogy már nem vagyunk sport nagyhatalom, vagy legalább a legsikeresebb sportágakba több pénzt kell fektetni. De ne felejtsük el azt sem, hogy míg az pénzkérdés, hogy Igaly Diána hány skeetet tud lelőni gyakorlásképpen, vagy hogy a sportolók fehérjedús táplálkozása megoldható legyen, addig pénzzel nem vásárolható meg, hogy a vívó eltalálja az ellenfelét és nem egy centivel mellé, vagy hogy az öttusaló ne rúgja fel az akadályt. Szomorú voltam, amikor Schmitt Pál, aki maga is vívó és olimpiai bajnok volt, úgy beszélt a vívóink akarásáról, mintha nem tudná, hogy a vívásban az élen a pillanatnyi forma dönt.
A kudarcérzet másik oka az, hogy Magyarországon csak az arany számít. Emlékszem, amikor a szöuli olimpia után (11-5-5) minden azzal volt tele, hogy ez a legsikeresebb olimpiánk Helsinki óta és a második legjobb az olimpiák történetében, miközben nekem bevillant, hogy Mexikóban (10-10-12) a szöuli 21-gyel szemben 32 versenyszámban voltunk a legjobbak között.
És ha csak az arany számít, mit szóljunk ahhoz, hogy négy - még csak nem is kiugró tehetségű úszólány, akik a maguk egyéni számaiban felejthetőt produkáltak, valami emberfeletti teljesítményt nyújtva - nemhogy a döntőbe jutott a 4x200-as gyorsváltóban, ami maga a csoda, de hatodik, azaz pontszező helyen végzett a döntőben. És mit szóljunk Takács Krisztiánhoz, aki iránt a tisztes helytállásnál nem volt nagyobb elvárás, századmásodpercekkel maradt el a döntőtől?
Szóval én büszke vagyok minden sportolónkra, akik a világelit részeként Pekingben járt és minden erejével a lehető legjobb teljesítményre törekedett - függetlenül attól, hogy végül milyen eredményt ért el.
Nagyon sok esetben nem csak a megfelelő fizikai és mentális felkészültség, hanem a szerencse is kell ahhoz, hogy jó eredmény szülessen. Például nem egy birkózónk esett ki úgy, hogy semmivel nem volt gyengébb az ellenfelénél, csak a golyózhúzás alapján nem ő lett a kedvezményezett.
Néhány éve még aktívan kajakoztam, és akkoriban az edzőktől versenyzőktől azt hallottam, hogy a szövetség pénzhiány miatt nem tud elég versenyzési lehetőséget biztosítani a felkészülés során, konkrétan nem volt pénz arra, hogy kimehessenek egy-egy világkupára a versenyzők. Ez szerencsére azóta változott, de gondolom elsősorban a szponzoroknak köszönhetően.