Mindennapok
Gyerekek, nevelés Hogyan legyünk jó szülők?

Fogadóóra

drantiklali

Az alábbi események a képzelet szüleményei. Minden egyezés csak a véletlen kifürkészhetetlen akaratából született. Szokták volt írni azért, hogy elkerüljék a személyiségi jogok megsértéséről szóló passzust, na meg a hajcihőt, melyet egy ilyesfajta írás keverhet.

 

„Z” gimnáziumban, ahol ez a történet született, minden félévben egyszer, a félévi- és a tanév végi bizonyítványosztást jócskán megelőzően, kötelező jelleggel fogadóórát tartanak a tanárok. (Vö. Márai Sándor: Bébi vagy az első szerelem című regényének helyszínével. Innen kölcsönözte e sorok írója az ötletet. Gáspár a latintanár, „Z” városka gimnáziumába tanít. Vajh’ miért épp ezt a helyszínt választotta Márai?) Eleget tesznek ezzel az oktatási törvényben is, meg saját iskolai dokumentumaikban is benne foglalt előírásnak, miszerint az iskola folyamatosan értesíti a tanuló szüleit gyermekük iskolai előrehaladásáról, teljesítményéről. Az osztályfőnökök előzetesen egyeztetik a nebulók ellenőrzőibe beírt érdemjegyeket a naplóval. A gyengén, vagy éppen bukásra álló gyermekek szüleit külön értesítik fentebb leírt tényről, felhívva ezzel a figyelmet a közelgő fogadóóra fontosságára. Elérkezik a várva várt nap! Sosem látott, egyáltalán nem ismert szülők garmada érkezik. Vannak tanárok, kiknek ajtaja előtt kígyózó sorok alakulnak ki. Halk, vagy kevésbé halk beszélgetés folyik. Közös nyelv, közös érdek! Cui prodest? – tehetjük fel a kérdést.

- „A gyerekem elmondta, úgy kapott egyest, hogy olyat kért számon, amit le sem adott.” – így az egyik, igen jól ápolt nő. (Aligha akad olyan diák, aki úgy referál otthon a kapott rossz jegyéről, hogy „hiszen megérdemeltem, egy szót sem tanultam az előző nap sem, meg az órán is leveleztem XY-nal. Valamilyen egyenletet kellett volna megoldanom, ha jól emlékszem másodfokút.”)

- „ Az ellenőrzőbe egyetlen jegye sincs a fiamnak, s most kiderül, hogy négy egyese és egy kettese van.” – így egy másik hölgy. (A kapott érdemjegyet a diák bekönyveli az ellenőrző könyvébe, aztán óra végén aláíratja a tanárral, gondolom. A valóság, ha a pedagógus kéri az értesítőt, rendszerint ez a válasz: „otthon hagytam. Vagy: anyukám aláírta, s az asztalon maradt.”)

                Nyílik a tanterem ajtaja, egy asszony lép ki rajta, látszik az arcán, hogy nem épp a legjobb híreket hallotta.

-          „Abban a teremben fogad a kémia tanár? Nő, vagy férfi?” – kérdi csüggedten. (Nahát már lassan egy éve jár ide a lánya, s még azt sem tudja, hogy nő, vagy férfi tanítja a kémiát? A nevéről már nem is beszélve. Hm…)

Barátságosnak tűnő, mosolygós, középkorú tanárnő lép ki az ajtón, s betessékeli a soron következőt. Bemutatkoznak egymásnak, a tanár hellyel kínálja a vendégeket. Ketten jöttek, apa és anya. Ritka jelenség ez manapság. A fogadóórákra épp úgy, mint a szülői értekezletekre rendszerint az Anyák járnak, már ha járnak. Az atyák általában ezt szükségtelen rossznak tartják, ahova elég ha az asszony megy. A pedagógus, belekezd szokásos mondókájába, mert hisz mit is mondana egyebet ha egyszer ezek a tények, s így látja a nebulót abban a heti 2 órában, melyet a tanterv a tantárgyára szán.

-          „A leányzó sokkal jobb is lehetne, ha több időt szánna az otthoni tanulásra, s ha az órákon nem csak testben, hanem lélekben és tudatilag is jelen lenne”. A házi feladatok el nem készítéséről csak említést tesz, épp úgy, ahogy a felszerelési hiányosságokról. Négy egyese van, zárja a mondandóját. Eztán az anyuka és az apuka felváltva mondja a már jól ismert „védőbeszédet”.

-          „Nem értem, pedig egész délután tanul. Ki sem mozdul a szobájából. Minden este megkérdezzük, hogy megtanulta-e a leckét, megírta-e a házi feladatot. Megnézhetnénk a dolgozatait?”

-          „Természetesen, nincs ebben semmi titok” – hangzik a válasz, s folytatódik: „16 éves korban még időnként érdemes kikérdezni a tanultakat. Általában a gyerekeknek jó érzés, egyfajta kontroll, ha felmondják azt, amit tanultak.”

(A tanárnak eszébe villant egy tavalyi történet. Hasonló helyzet volt, csakhogy ott a szülő azt mondta, hogy kikérdezi gyermekét. A tanár hitetlenkedve hallgatta, s eszébe jutott a múltkori felelt, amikor is egy szó, nem sok, de annyit sem szólt tanítványa. Erre visszaemlékezve eszébe villant egy kérdés, melyet rögtön fel is tett. Mi volt a lecke, amit kikérdezett? Zavart csend támadt. Kis idő múlva kiderült az anyuka nemhogy a leckére nem emlékszik, de még az anyagrészre, fejezetre sem, ahol éppen tartottak.) A tanárnő előszedte az osztály dolgozatait. A szülők elhűlve nézegették.

-          „Nézzék, attól, hogy a gyerek ül a szobában, s látszólag tanul, pontosabban előtte a könyv még semmit nem jelent. A tanulás egy komoly szellemi tevékenység. Figyelmet, koncentrálást igényel. Közben nem lehet zenét is hallgatni, meg a facebookon beszélgetni, és még telefonálgatni is. A fogalmakat el kell olvasni, megérteni, ha az órán nem sikerült, s addig ismételni, felmondani, míg hiba nélkül nem megy. Ez a tanulás.”

A szülők eltávoztak, s a fogadóóra is véget ért. A tanárnő haza indult. Egyedül ballagott az alig kivilágított utcán. Elmerengett a történteken. Valami nagyon megváltozott az elmúlt évtizedekben. A tanulás és a tudás már nem érték. Visszaemlékezett egy nem rég olvasott cikkre, mely az idegen nyelv ismeretről szólt. Honi lakosságunk mintegy háromnegyed része egyetlen nyelvet sem beszél. Az informatikai-számítástechnikai ismereteink, a fiatalabb generációt nem számítva siralmas. A „life long learning”, az egész életen át tartó tanulás csak egyszerű szlogen, fázis, tartalom nélküli mondat. A munkahelyek jelentős része pedig ezt a két ismeretet kérik. Ezek már alapfeltételek a munkavállalásnál. Apropó idegen nyelv, a diákság (a felnőttek jelentős része sem kivétel) jelentős része nem szeret olvasni, mondhatni a világból ki lehetne vele üldözni. Jól tudjuk, hogy a képi vizuális kultúra az oktatásban és az interneten egyaránt más ingergazdagságot kínálva az olvasás és a képzelet háttérbe szorulását eredményezi. Legutóbbi tapasztalata volt, a próba érettségin derült ki, a vizsgázó úgy beszélt valamely elbeszélésről, hogy azt egyáltalán nem olvasta.

Miközben elgondolkodott, megérkezett. Először megvacsorázik, aztán készülés a holnapi órákra. Messze még az éjfél.


Márai Sándor Bébi vagy az első szerelem



3.67 
/ 3 szavazat - [1 hozzászólás]


ralf 2012.05.21. 16:12
Érdekes történet, és ismerős, a feleségem középiskolai tanár.
Van azonban néhány dolog, amiben nem értek egyet a következtetéseidből vagy csalán csak másképpen súlyozom:

A tanulás nem értékelődött le, inkább az iskolák oktatási színvonala csökkent. A proletariátussal azonmosan bézrezett tanári állásokban az értelmiség legalja van (nem azokról beszélek persze, akik tudatosan ezt a hivatást választották, inkábnb azokról, akik - másra nem lévén alkalmasak - idesodródtak.
Az oktatás színvonalát az is csökkenti, hogy az egyetemi oktatás alapjául szolgáló érettségi mellép kitalálták a buták érettségijét (középszint), amelyiknek a színvonala igen alacsony, és már 20%-os teljesítménnyel eredményes. Ezzel elértük, hogy a lakosság szinte legalább 80 %-a érettségizett.
Ahhoz, hogy szemet gyönyörködtető legyebn a továbbbtanulási statisztika, az egyetekmek színvonalát is tömegoktatás szinter kellett csökkenteni, tehát ma már egy diploma sem tanúsít szóra érdemes tudást. (Ezt el lehet érni, de elengedhetetlen.)

Egyszóval két sdolog kell:
1. Pénz
2.Követelmény. A hátrányos helyzetűek hozzá kell segíteni a követelmények teljesítéséhez, nem szociális érzésből felmenteni őket alóluk.

Ami a számtech és nyelvi tudást illeti, az jó irányba halad. Az idősebbek nem értenek a számítástechniklához, a fiatalok inkább. Az idősebbek nem tudnak nyelveket, a fiatalok között ennek részesedése magasabb.
Mindez azonban nem ment fel az alól, hogy színvonalas oktatókkal és anyagokkal színvonalas nyelvtanításra van szükség ahhoz, hogy a nyelvekhez való hozzájutás ne pénztárcafüggő legyen.

Az oktatásról egyébként itt: http://wita.hu/index.php?show=post&post=501 írtam egy cikket.


 A hozzászóláshoz be kell jelentkezni!     Regisztráció